Végzetes mondatok a gyereknevelésben!

Vannak olyan mondatok, melyeket a szülők másoktól tanulják el, gyakran a szüleik is mondogattak ilyeneket, ezért úgy tűnik számukra, hogy ezek jól bevált kijelentések, így miért is ne használnák. Messze több van ezeknél, mint amelyeket a következőkben átnézünk, de egy dolgot jól mutatnak. Az, hogy mit akarunk elérni egy megjegyzéssel, utasítással vagy kéréssel, nem feltétlen jelenti azt, hogy pontosan azt a hatás éri el. Néha éppen az ellenkezőjét, vagy teljesen mást.

Nézzünk néhány elcsépelt, de veszélyes mondatot. Nem csak kis túlzással mondható az, hogy ezek végzetes mondatok, ráadásul ezek gyakori használatával sajnos azt is megtapasztalható, hogy lesz nehéz a gyereknevelés, aminek inkább boldogságnak kellene lennie. Ezek a kifejezések sűrűn használva komoly károkat okoznak a gyereknek, amelyek felnőtt korukban is velük maradnak. Nézzük meg, mik azok a károk, amiket a következő, látszólag nem súlyos szavakkal okozunk!

• Te ezt még nem értheted!
• Hát nem érted?
• Már megint vitatkozol?
• Normális vagy?
• Csak pazarlom rád az időmet!
• Hát mit képzelsz magadról? Ki vagy te?
• Rossz vagy!

Van a szülőknek egy olyan köre, akik egy ilyen bevezetőre azt mondják, hogy “Ne legyünk már ilyen mimózák! A mi szüleink sem válogatták meg mit mondtak nekünk! Még a füleseinket is megkaptuk, néha még nagyobbat is a kelleténél, mégis felnőttünk.” Nekik nem valók az alábbiak. Azoknak azonban, akik törekednek valamiféle optimumra a gyereknevelésben, nagyon is érdemes odafigyelniük.

„Te ezt még nem értheted!”

A legjobb szülőktől is elhangzik ez a mondat, mert meg akarják kímélni magukat attól, hogy hosszas magyarázásba kezdjenek valami olyasmiről, aminek előbb még az alapjait is el kellene magyarázni ahhoz, hogy azután a lényegbe belekezdhessenek. Akkor mindent el lehet és el kell magyarázni a gyereknek? Nem kell, de ha valami iránt olyan erős a kíváncsisága, akkor akármilyen alacsony szinten, de érdemes megpróbálni.

Ha valamit nem tudnál elmagyarázni a gyereknek, akkor se azzal hárítsd el a dolgot, hogy „Te ezt még nem értheted!” Szinte mindent el lehet magyarázni valamilyen alacsonyabb szinten, vagy valami olyan egyszerű dologhoz hasonlítva a témát, ami nem is áll olyan messze a gyerekek világától. Ha kevés az idő arra, hogy elmagyarázd, akkor mondj valami ilyesmit: „Sajnos annyi idő alatt, amíg odaérünk az iskolába, nem tudom elmondani, de a ha még délután is érdekel, akkor otthon elmondom”.

A gyerekek nagyon szeretnének felnőni!

Akkor végre ők dönthetnének magukról és környezetükről. Az „ezt még nem értheted”, „te még kicsi vagy”, és megannyi ilyen kijelentés csak még inkább kisebbíti a gyereket, aki amúgy is folyamatosan nagyobb szeretne lenni. Nem igen hallani olyan gyereket, aki azt mondja az anyukájának: „úgy szeretnék már kisebb lenni”. Nagyobbnak lenni, az a gyereknek az a vágya, hogy több önállósága, és kevesebb másoktól való függése legyen. Amíg felnő, sokat „dolgozik” még éppen azon, hogy egyre több önrendelkezést kapjon.

Ha valami kényes, tényleg nehezen elmondható témára, vagy drámai érzelmekkel teli szituációra kérdez a gyerek, akkor se mond azt, hogy „Te ezt még nem értheted!” Néha nem is kell egyébként teljes magyarázat. Ha például az utcán ocsmány módon kiabál egy férfi a barátnőjével, és a Te gyereked ezt hallva megkérdezi, hogy miért beszél így a bácsi, akkor elegendő ha őszintén válaszolsz: „Azt nem tudom, hogy pontosan miért kiabál vele, de az biztos, hogy rosszul teszi, hogy nem beszél inkább kedvesen.”

„Hát nem érted?”

Ehhez hasonló az is, hogy „Mikor fogod már megérteni?” A gyerek nagyon is érti, csak nem ért egyet a szülővel. Ilyenkor érdemes anyának vagy apának vissza vennie a gőzből, mert néha csak arról van szó, hogy a gyerek számára nem megalapozott a felnőtt véleménye vagy döntése. Még több, a gyerek nyelvén, az ő tudásának szintjén megfogalmazott türelmes válasszal elérhető a megértés, és sokszor az egyetértés is.

Például amikor másnap korábban kell felkelni, akkor korábban kell aludni menni is. Amúgy is sok gyerek harcol azért, hogy tovább fennmaradhasson, szóval elég nehéz „eladni a gyereknek”, hogy még a szokásosnál is hamarabb bújjon ágyba. Adj neki több információt arról, hogyan jár így jól: „így reggel még lesz időd enni a kedvenc ételedből”, vagy emlékeztesd arra, hogy mi történt, amikor legutóbb nem feküdt le időben: „a múltkor nehéz volt felkelni, és elkéstünk az osztálykirándulásról”.

Ezzel a pár sorral most nem az a cél, hogy végső megoldást találjunk a „nem akarok lefeküdni” című, sok családban szokásos játszmára, inkább csak azért rántottuk a témát elő, hogy érzékeltessük, hogy a számonkérő jellegű „Hát nem érted!” kijelentés helyett, inkább több beszélgetés, több információ, és sok türelem szükséges.

Már megint vitatkozol?

A vita az egyik legjobb terep a gyerek szellemi képességeinek kibontakoztatására. A kisebbik baj, hogy a szülők ezt általában nem tudják. Nagyobb ennél, ha kizárólag utasításokkal akarják vezérelni a gyereket.

A „Már megint vitatkozol?” azt jelenti gyerek számára, hogy „Nem lehet más a véleményed!”

Az a gyermek, aki hozzászokik, hogy mindent parancsszóra kell tennie, kevés önállóságot mutat majd akkor is, amikor nagyon is neki kellene mérlegelnie és döntenie. A másik lehetőség, hogy igencsak kitanulja a parancsolgatást. Amikor azután egy ilyen gyerek bekerül az iskolába, nem nagyon tud majd együttműködni másokkal, mert vagy parancsolni akar nekik, vagy csak várja az utasítást. A másokkal való együttműködéshez azonban önálló gondolkodás, érvelés, véleménycsere, belátás, meggyőzés, és még sok minden más szükséges.

Nagy ritkán (például idő hiányában vagy vészhelyzetekben) előfordulhat, hogy nincs idő „vitatkozni”, azonban utólag még ilyen helyzetekben is érdemes tisztázni a gyerekkel, hogy miért nem beszélted meg vele a dolgot. A gyerek az ilyet is elfogadja, ha nem történik gyakran, és ha néha fordítva is lehetséges, tehát a gyerek mondhat valami olyasmit, hogy „Most ne kérdezd miért, csak gyere!”

„Normális vagy?”

Ennek hasonlóan káros változatai: „Elment az eszed?” vagy „Teljesen meghülyültél?”

Érdekes! A szülők kiakadnak, ha a gyerek azt mondja valakire, hogy „hülye”. Pedig amikor azt kérdezik a gyerektől, hogy „Normális vagy?” akkor éppen ezt állítják maguk is. Na jó! Az világos, hogy anya vagy apa akkor mond ilyet, ha a gyerek valami veszélyeset vagy nagy butaságot csinált, és ennek volt vagy lehetett volna valami nagy kárt okozó, vagy tragikus végeredménye.

Ettől még ez a kérdés valójában nem kérdés, hanem kijelentés, és azt üzeni a gyereknek, hogy ő nem normális, vele valami nagy baj van. Ez lecsökkenti a gyerek önbizalmát, mert azt sugallja neki, hogy nem tudja helyesen megítélni a tettei következményeit. Hová vezet a csökkent önbizalom? Inkább hagy majd másokat dönteni, hogy ne hibázzon annyit. Így viszont még akkor sem dönt majd, amikor igencsak fontos lenne.

Akkor csak hagyjuk, hogy had csináljon veszélyes, felelőtlen dolgokat? Nyilván nem, de azért átbeszélheted vele higgadtan, hogy a dolognak milyen következményei lehettek volna, mert abból tanul, de csak akkor, ha türelmesen magyarázol, nem pedig indulattal.

Ahelyett, hogy konkrétan a személyét támadnád („Normális vagy?”), inkább a tettet minősítsd, de még jobb, ha felvázolva a lehetséges (vagy megtörtént) következményeket, inkább őt kérdezed arról, hogy helyes volt-e amit csinált. Például: „Szerinted helyes volt, hogy a kis húgoddal akartad lehozatni azt a súlyos nagy dobozt a lépcsőn?” „Mi történhetett volna, ha elesik vele azon a meredek lépcsőn?”

„Csak pazarlom rád az időmet!”

Amikor a szülő ezt mondja, akkor érdekes módodon éppen azt rontotta el idáig, hogy nem szánt elég időt arra, hogy a gyerek megértsen valamit. A másik lehetséges ok: nem a megfelelő szinten, akár érthetetlenül akart valamit megértetni a gyerekkel.

Ezzel a mondással az is baj, hogy azt sugallja a gyereknek, hogy felesleges vele foglalkozni. Azt, hogy ő tulajdonképpen egy reménytelen eset, akiről inkább le kell mondani. Amikor a gyerek ilyet hall, azt szeretet teljes megvonásának fogja fel. Úgy értelmezi, hogy a másik teljesen lemondott róla. Sok más bajt is okoz, ha ilyet mondogatunk a gyereknek. Ezzel azt is üzenjük, hogy innen kezdve magára van hagyva, neki egyedül kell megoldania valamit, amit anyukájával vagy apukájával együtt sem tudott.

A legnagyobb hiba ebben mégis inkább az, hogy a gyerek amúgy sem érzi úgy, hogy eleget vannak vele a szülei. Most azt kell hallania, hogy még ez az időmennyiség is túl sok anya vagy apa szerint.

A gyerekeknek szükségük van szüleik figyelmére. Mint szülők ezt másképpen szoktuk fogalmazni úgy, hogy a gyerekre is kell időt szánni. Pedig nem az idő maga a lényeg, hanem abban az időben ténylegesen a gyereknek szánt figyelmünk. A gyereken nem segít, ha három órát úgy játszik vele a szülő, hogy folyamatosan a telefonját nézegeti.

“Hát mit képzelsz magadról? Ki vagy te?”

Végzetes mondatok között az egyik legártalmasabb. Azt üzeni a gyereknek, hogy ő egy senki a felnőtthöz képest. Egész gyerekkorában idáig küzdött valami kicsiny elismerésért, és most ezekkel a kérdésekkel, melyik inkább hangzanak állításként, most lerombolják az önbecsülését. Ha mint szülő úgy érzed, hogy túl sokat enged meg magának a gyerek, akkor se ezzel a szöveggel állítsd le. Akkor már inkább kérdezze azt a szülő, hogy „Kid vagyok én neked valójában?, de még egy ilyen mondathoz is előbb le kell higgadnia, mert ha nagyon idegesen teszi, akkor kaphat erre durva választ.

A gyerekeknek léteznek időszakaik, amikor különösen önérzetesek. Ezek életüknek azok a szakaszai, amikor éppen még több önállóságot akarnak kiépíteni, és ezt szüleik nagy mennyiségű kontrolljának csökkentésével érik el. Elég szerencsétlenül ezeket az időszakokat dackorszaknak szokták nevezni, amely kifejezést én sosem használnám, mert csak felszínes megfigyelő nevezné ezt az állapotot dacosnak. Attól még, hogy egy felnőttel ellenkeznek, az nem jelenti azt, hogy öncélú dacról lenne csak szó.

Jobban teszi a szülő, ha az önállósodás ilyen időszakainak megélését könnyebben elviselhetővé teszi a gyerek és saját maga számára is. Hogyan érhető ez el? Az majd egy másik írásban kerül elő, hogy most ne térjünk el túlságosan a címtől.

„Rossz vagy!”

Ez az egyik legártalmasabb, amit szülő a gyerekének mondhat. A gyerek már születésétől kezdve próbál jó lenni, bár néha hibázik. Akik ezzel vitatkoznak, azt szokták felhozni, hogy akkor meg miért sír egész este, miért nem működik együtt etetéskor a szülővel, és más hasonló érveket. Erre csak az a válasz, hogy abban a kicsiny korban – különösen a beszéd kialakulásának hiányában – még nem áll rendelkezésére szelídebb kommunikációs technika.

A gyerekek tehát törekszenek a jóra, és vágynak arra, hogy megdicsérjék őket, amikor valami ügyeset, okosat vagy értékeset produkálnak. Amikor hibáznak, rosszat tesznek, őket zavarja ez a legjobban. Eleinte ilyenkor szégyellik magukat. Ha ilyenkor a szülőnek az a válasza a helyzetre, hogy „Rossz vagy!”, akkor a gyerek szeretné ezt visszautasítani, de erre nincsen ereje és jó megoldása.

Ha azután ezt elég sokszor hallja, akkor egy idő múlva elege lesz és stratégiát vált és sértődötten valahogy így gondolkodik: „Ha azt akarják bebizonyítani, hogy rossz vagyok, akkor majd segítek nekik! Megmutatom én, hogy tudok az lenni!”
Amikor tehát a gyerek elkezdi komolyan venni, hogy a szülei vagy más felnőttek őt rossznak látják, akkor már nem lesz számára olyan, akinek a szemében jó szeretne lenni. Így elfogy az inspirációja, hogy jó legyen, ami pedig természetes képessége.

Jobban teszi a szülő, ha inkább a gyerek jóságát hangoztatja, és arra hivatkozva vár tőle jobb, kiszámíthatóbb, szabályosabb megoldásokat, viselkedést, mert akkor a gyerek könnyen visszatalál a helyes útra. Ez néha még segítséggel sem könnyű, ha viszont úgy érzi, hogy a felnőttek ellene vannak, akkor egyenesen reménytelen lesz számára. Ezért sose mond egy gyereknek, hogy rossz! Ha nagy ritkán valami rosszat tesz, akkor a tettről beszélj vele, ne a gyereket minősítsd.

Novák Ferenc
társ a nevelésben